2016. november 27., vasárnap

Manfred Freiherr von Richthofen: A vörös harci pilóta

Manfred Freiherr von Richthofen, közismertebb nevén a Vörös Báró volt az első világháború legsikeresebb vadászpilótája, nyolcvan igazolt győzelmet aratott, az ellenfelei rettegtek a tűzpirosra festett repülőgépétől - ami egyáltalán nem csak a legendás háromfedelű Fokker volt, de filmen és makettváltozatban ez futotta be a legnagyobb karriert -, aztán dicsősége tetőfokán valaki lelőtte őt. Nagyjából ennyi az, ami róla többé-kevésbé köztudott.

Míg a Matthias Schweighöfer - és mellette a Trónok harca Cersei-je, Lena Headey! - főszereplésével készült életrajzi film érzékeny pacifistaként festi meg Richthofen alakját, én korábban cseppet sem találtam őt rokonszenvesnek. Az ember általában nem talál rokonszenvesnek valakit, aki saját bevallása szerint is rendkívül élvezi, ha lelőhet másokat.

Az önéletrajzát azért elolvastam. És jött a meglepetés.

Na nem Richthofen íráskészségét illetően. Egyesek szerint a kötet egy szellemíró műve, de szerintem nem kizárt, hogy a báró, ha egyszer úgy döntött, önéletrajzot fog írni, akkor nekiült és puszta kézzel megírta.

[Elképzelt jelenet. A Vörös Báró az önéletrajzát írja. Öccse, Lothar áthajol a válla fölött, és beletekint a kéziratba.]

LOTHAR: Manfred, te meg mit csinálsz?
A VÖRÖS BÁRÓ: Az önéletrajzomat írom.
LOTHAR: És miről fog szólni?
A VÖRÖS BÁRÓ: A repülőkarrieremről, természetesen.
LOTHAR: Akkor mit keres benne egy Biffy nevű vicces ló?
A VÖRÖS BÁRÓ: Minden történet sokkal jobb, ha vannak benne vicces lovak.

[A kanapémon, kilencvenkilenc évvel később.]

ÉN: Mit keres ebben a könyvben egy Biffy nevű ló?!

Szóval, lehet, hogy ez tényleg egy home-made irodalmi alkotás, amely szerzőjének személyiségét tükrözi.

Ami miatt mégis nagyon-nagyon tetszett:

- hogy a báró viszonylag sokat bénázik. Nem valami antik hérosz, hanem olyasvalaki, aki összetöri a gépét és megbukik a vizsgáján és eltéved Németország fölött, mert nem figyel oda.
A Vörös Báró (balra) és Lothar, az öccse
- Oswald Boelcke. A Vörös Báró töretlenül rajong érte az első oldaltól az utolsóig, és mindenki más is. (Ez egyébként tényleg így volt, a halála után még az ellenség is vitt neki koszorút.) Az, ami vele és a legjobb barátjával, Erwin Böhmével történt, annyira szörnyű és tragikus és képtelen, hogy ha az ember filmen látná, azt mondaná, áh, ilyen nincs is. Annál a fejezetnél sírtam.
- Werner Voß, az őrült krefeldi huszár, ahogy az angolok gépfegyvereivel és a gyufával akciózik a senkiföldjén.
- Kurt Wolff többször is felbukkan. (Sajnos a hálósapkájáról nem esik szó, pedig ő - részben - arról híresült el, hogy hálósapkában repült.)
- Moritz, a báró kutyája! Akinek nem volt megkurtítva a füle. De aztán találkozott egy légcsavarral. :( Nem hittem volna, hogy Richthofen ennyire oda tudott lenni a kutyájáért, akivel együtt aludt és még repülni is elvitte, a kutya meg élvezte, viszont eközben belecsinált a gépbe, a földi személyzet nagy bánatára.
- és végül, de nem utolsósorban LOTHAR, a Vörös Báró öccse, és az, hogy Manfred mennyire elismerte és becsülte, és közben mégis mennyire tipikus nagy testvér volt, "ez a Lothar már megint nem figyelt oda, jellemző, bele is lőttek, aztán persze kiakadt a saját vérétől".

Összességében ez egy meglepően jó könyv, aminek a végén még nevettem is, és a következő sorban Richthofen közli, hogy "biztosan nevetsz, kedves olvasó", és ha ez tényleg az ő műve, akkor én most adok neki egy óriási pacsit innen kilencvenkilenc év távlatából.

Meg a telefonszámomat, hogy adja meg Voßnak és/vagy Wolffnak. 

Bár mostanra már jóval idősebb vagyok, mint ők valaha voltak.

És ettől lesz ez az egész mégis annyira szomorú.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése